[Augusztus] Tudatos Életvezetés

Klári: Milyen irányban változott az életed a TV-s múltad óta?

Noémi: – Erre és a hasonló kérdésekre mindig egy óriási mosoly az első válaszom! Mert bár a köztudatban “tévés”-ként szerepelek mind a mai napig – annak ellenére, hogy azóta eltelt 18 év -, én mégsem a televíziózással azonosítottam magam soha. Sokkal inkább színpadi ember voltam: 17 éves koromtól kezdve színházban prózai és zenés-táncos darabokban játszottam; huszonévesen filmben, reklámokban szerepeltem; énekeltem popformációban és nem utolsó sorban – ami a szerelem volt számomra – show-táncosként dolgoztam. A színpad világa bizony valódi önismereti “műhely”, ez nem kérdés! Számomra éppen ez a világ alapozta meg azt a tudást, az emberekkel való kommunikáció képességét, önismeretet és “kiállást”, amire a későbbi utamon, jelenlegi munkámban és hivatásomban, elhívatottságomban lett szükségem csak igazán!

A Való Világ I-II. kapuival együtt azonban valahogy bezárult előttem minden ajtó, amely a show-biznisz világába vezetett volna. Minden! Gyakorlatilag a sors ordította felém, hogy állj, most más következik! 2005-ben megszületett a nagyobbik fiam, Zsombor. Anya lettem, három csodálatos éven keresztül teljesen bele is merültem e szerepembe. Csak, amikor Zsombor óvodás lett, akkor jöttem rá, hogy már semmi sem lesz ugyanaz, mint őelőtte. Egyedülálló anyaként elképzelhetetlen lett volna egy olyan világba visszatérjek, ahol gyakoriak az éjszakázások és rendszertelen a munkaritmus. Fogalmam sem volt mihez kezdjek magammal… Mégis éppen ennek a krízisnek köszönhetem, hogy az vagyok ma aki, és azt csinálom, amit mindig is magamban hordoztam, mint sors-kódot, küldetést, nevezzük akárhogyan.

Hiszem (tudom!), hogy valamennyien az életfeladatunkhoz szükséges tudással és talentumokkal születünk, csak le kell tudni róla bontogatni mindazt a felesleget, rárakódott “okosságokat”, amiket a neveltetésünk, csalódásaink, hitrendszerünk és félelmeink, no meg a társadalmi elvárások, a kollektív tudatosság pakoltak ránk. Ehhez óriási elszántságra, fókuszált figyelemre és főleg bátorságra van szükségünk! Lemerülni lelkünk legmélyebb bugyraiba, szembenézni legfélelmetesebb démonainkkal, vállalni azt is, hogy “rossz legyek”: hatalmas feladat, hosszú folyamat, milliónyi kis halállal…  De megéri vállalni, sőt, semmi más nem éri meg ennyire! Tudom. 

Mert ott, akkor, amikor azok a bizonyos kapuk becsukódtak, én is elindultam. Befelé. Meg lefelé… És volt, hogy azt gondoltam, beledöglök… 10 év tudatos munkája és kitartása kellett hozzá, hogy azzá váljak, aki eredendően: Vagyok!

Szóval, sokat tanultam, tapasztaltam magamról, magamtól, magamnak. Mert elsősorban magadnak járod be ezt az Utat, s csak ezáltal másoknak! Mert mindaz, amit “tanítok”, képviselek, ahogyan segítek a hozzám fordulóknak – megtalálni az önmagunkhoz vezető saját válaszaikat -, az az önmagamból megszületett színtiszta tapasztalati tudás, melynek bár megerősítése lehet az iskolákban szerzett ismeret, s bizonyítványa a Diploma, de meg nem tanulható egyetlen iskolapadban sem!

Klári: Miért döntöttél úgy, hogy mentálhigiénés szakember leszel?

Noémi: –  (Hú, erre a kérdésre eléggé “hülye”, talán néhányaknak eretneknek tűnő választ fogok adni…)

Valójában kicsi gyerekkorom óta nem hagy nyugodni a kérdés: kik vagyunk, mi végett vagyunk itt a Földön, honnan jövünk és hová tartunk?! Gyakorlatilag mióta megtanultam olvasni, folyamatosan a válaszok után kutattam. Nem olvastam romantikus lányregényeket sem, helyette az adott korban (’80-as, ’90-es évek) fellelhető akármit és bármit, ami közelebb vihetett esetleg a bennem sajgó és feszítő kérdések megválaszolásához. Végig tanulmányoztam a nagy világvallásokat és kicsiket egyaránt, filozófiai irányzatokat, később pszichológiát, majd pedig a hazánkban is megjelenő ezoterikus és spirituális irodalmat. Nem, nem új, vagy külső forrásokból megszerezhető ismeretanyagot kerestem, hanem válaszokat, illetve – mondjuk így – visszaigazolást mindarra a bennem ösztönösen jelen lévő (hozott) tudásra, látásmódra, ami legtöbb esetben ellentmondani látszott a tanult, társadalmilag elfogadott “normáknak”, mintáknak; megoldási és elgondolási tekintetben egyaránt. Ne felejtsük el, hogy még akár 10-15 évvel ezelőtt sem volt ennyire elfogadott “terápiára járni”, önismerettel foglalkozni, vagy kozmikus eredetről beszélni, világ mozgató összefüggéseket látni – legalábbis a “hétköznapi” emberek körében biztosan nem. 

Anyukám mindig azt mondta nekem, hogy “Kislányom, gyere már le a földre!”, de én nagyon nem akartam, azt láttam, hogy én “fordítva vagyok bekötve”… Ezért be szerettem volna “bizonyítani” – neki és persze magamnak -, hogy nem vagyok bolond, sőt, nagyon is az az irány(t)mutató, előrevivő látásmód és megközelítés, ahogy én látok és érzek… Ma már nem csupán hiszem ezt, hanem bizonyosság számomra!

Szóval, abszolút “öncélú” volt ez az egész dolog nálam, míg végül az lett belőle, hogy szerettem volna mindezt tovább adni, mások útját is segíteni. Mert ha valaki tudja, milyen mocskosul nehéz ez az út egyedül, az én vagyok… Ezért aztán szerettem volna valami világi címkét ragasztani a homlokomra és nevet adni a gyereknek, amolyan, a földre lejőve módon. Ódzkodtam attól, hogy bármely spirituális irányzat, “technika”, vagy módszer mellett tegyem le a voksomat. Na nem azért, mert bármelyiket is rossznak tartanám, hanem azért, mert számomra “kevés”. Nem fért bele egyikbe sem az az Egész, ami bennem van, amiben benne van (a) Minden. A “mind én”…

Ezért aztán ez a mentálhigiénés szakember címke épp megfelelőnek tűnt számomra. Másoddiplomás (posztgraduális) képzés keretében két év alatt megszerezhető és bárki számára befogadható meghatározás, azt gondolom.

Klári: Milyen érték rendszerbeli változások történtek nálad a szakma váltás során?

Noémi: – Az eddig elmondottakból talán már kitűnik, hogy tulajdonképpen semmi. Ugyanaz az ember voltam akkor is, mint most. Én óriási alázattal kezeltem az ismertséget, sőt inkább teherként éltem meg, mint kiváltságként. Már akkoriban is több interjúban elmondtam, hogy attól, hogy ismert vagyok, még nem vagyok se több, se különlegesebb, mint bármely más ember. Csak “ismert”. Akkoriban egy ország ismert, azóta pedig magamat ismertem meg… De az alapvető értékrendem azóta sem változott. Maximum a tudatosságom, és – mondjuk úgy – bölcsebb lettem. 

Klári: Miben tudsz segíteni az embereknek?

Noémi: – Szerintem az első és legfontosabb, amit adhatsz, adhatok bárkinek, az a feltétel nélküli, ítélkezéstől mentes elfogadás és (meg)értés. (Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele!) És bárki bármit gondol, ez korántsem csak úgy, valamiféle “megvilágosult-buddhikus” állapotból fakad… Nem! Erre akképpen válok képessé, hogy magam is megéltem, keresztül mentem hasonló vagy azonos folyamatokon, mint a másik; elestem, felálltam, megértettem, majd újra megmérettem… Fejlődési szakaszonként újra és újra. Aki ezt éli, érzi, érti, az többé már nem mutogat másra. Nem ítél más felett, kizárólag magába, s magára figyel. Igen, magára! Mert már tudja, érti, miként teremti saját világát, s tapasztalásait mindig maga. (Öntudatlanul tudatalatti tartalmaiból, vagy tudatosságának birtokában tiszta szándékai alapján.)

Ezek lelki folyamatok, ezért társadalmi, anyagi helyzettől, végzettségtől, nemtől, kortól, rangtól, élet körülményektől függetlenül minden emberben lényegében azonosak! Tudod, olyan ez, mint amikor valaki végigmegy – végig küzdi magát – az útvesztőn, felfedezi a kivezető utat és ezáltal birtokolni fogja a “térképet”. Nos, ennek a térképnek az ismeretében tudok segíteni másokat is kijutni saját lelkének labirintusából, de úgy, hogy közben nem veszem el tőle a játék, a megküzdés izgalmát és a győzelem mámorát! 

Figyelek, kérdezek, rávezetek, összefüggéseket világítok meg. Megtanítom hogyan legyen képes egy magasabb nézőpontból rálátni a dolgokra. Ok-okozati összefüggéseket másképpen értelmezni, mint addig (ahogyan tanulta, látta). Menet közben pedig régi sérelmek, fájdalmak, traumák oldódnak fel a megértés és az ebből fakadó megbocsátás által. Mert megértés nélkül sohasem tud valódi megbocsátás, elengedés születni! Szerintem az totál bullshit, hogy “szeress”, meg “szívből bocsásd meg”! A fájdalmakkal, traumákkal terhelt szív nehezen szeret… Meggyógyítjuk és újra megnyitjuk e folyamat által, s akkor elmondhatjuk végre: Igen, a szív vezet! 

Klári: Anyaként, mik a legnagyobb kihívások számodra?

Noémi: – Az anyaság egy egészen új megtapasztalási módját jelenti, jelentette számomra a kisebbik fiam, Simon érkezése, akit már nem egyedülálló anyaként – nem csupán a saját elgondolásaim mentén – nevelek, hanem az édesapával, a párommal az oldalamon. Ez tényleg új kihívás volt számomra. 

Az önismereti folyamatnak – mely során egyre inkább önazonossá válsz, illetve tisztába kerülsz a saját “miért és hogyanjaiddal”, vagyis saját működéseiddel – egyik “ódiuma”, hogy egyre tudatosabban vállalod önmagad, saját nézeteidet, értékrendedet: azt és ami számodra követendő. És ez így helyes. Egy párkapcsolatban azonban teljesen normális, hogy ez nem minden esetben, vagy kérdésben azonos, illetve kell, hogy azonos legyen a pároddal. Így a gyermeknevelés témájában sem. Számomra is folyamatos kihívást jelentenek anyaként azok a szituációk, ahol adott esetben más nézeteket vallunk, vagy más-más mintákat hozunk saját családunkból, hogy mi a “normális”. Megtalálni, hogy hol az az “egyensúlyi állapot”, amelyben megtartva saját identitásunkat, mégis közös nevezőre jutva a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésekben, problémakezelési stratégiáinkban: komoly kihívás! Gyakran még nekem is feladja a leckét bölcs megoldások és higgadtság terén… 😀 😀 

Klári: A jelenlegi vírus helyzet által, milyen változást látsz leginkább az embereken?

Noémi: – Két típus (mint kétféle megküzdési mód) létezik:

Az egyik – nevezzük ezt eddig megszokottnak – az az, amikor az ember úgy látja a múltját és a jelenét, hogy nem tehet ellene semmit, csak megtörténik vele. Amikor csak passzívan elszenvedi a történéseket, és teljes egészében a külső dolgok hatása alatt áll, áldozatként tekint önmagára. Ez a típus mindig kívülről fogja várni a megoldást, a helyzet kezelését.

A másik pedig az, amelyik az önfeltárás folyamatában lévő, a tudatosodás útját járó ember sajátja – nevezzük ezt transzcendensnek. Amikor magunkhoz öleljük a múltunkat és jelenünket, tisztában léve azzal, hogy valóságunkat, megéléseinket mi magunk teremtjük, s teljes felelősséget vállalunk életünkért, azaz cselekvővé válunk. Dróton rángatott marionett-bábból pillangóvá válunk…

Ez a jelenlegi helyzet (vírussal vagy vírus nélkül…) csupán egy helyzet. Az első pillanattól azt hangoztatom, hogy végre globálisan, láthatóan és elvitathatatlanul előállt – mintegy kényszerítő erőként – ez a “körülmény”, hogy ki-ki személyes felelősségére ébredjen és új megoldások után kutasson. Használjuk ki ezt lehetőségként, hogy az áldatlan állapot (személyes és kollektív szinten egyaránt) áldás lehessen! A változás belülről kifelé, az egyén(i)től a kollektív felé fog megtörténni. Sohasem fordítva! Amíg emberek milliói fentről, kormányzati szintről várják a megoldást, csupán fizikai síkon gondolkodva (pl. szimplán testi tünetként – betegségként – kezelve ezt az ügyet), s oltás vagy bármi után reménykedve passzívan szenvedik el a helyzetet, addig nem is szeretnék belegondolni, mi lehet még az a mégdurvább kényszerítő körülmény, mely keresztül tolhat majd sokakat a purgatórium tüzén…

Klári: Milyen tippeket adnál, hogyan tudjuk megőrizni leginkább mentális egészségünket, mire fontos odafigyelni?

Noémi: – A tudatosság a kulcs, s a gyengéd szeretet. Láss, ne csak nézz. Fegyelem: figyelem magamat, az érzéseimet, a reakcióimat, késztetéseimet; elemzem (elmézem) ezeket, s ezáltal egyre kevésbé a félelmeim (mint az ismeretlenre adott válasz-reakciók) fognak uralni és irányítani. A börtönt, béklyót, karantént nem a külvilág rakja ránk, hanem mi magunk szőjük azt félelmeink és tudatalatti tartalmaink hálójából magunk köré…

“De az Ész a Szívvel Bölcsességgé forrva,

Ariadné fonalává gombolyítja újra…”

(Czifra Noémi: Csillagember)